Akkor mostantól tényleg csak azokkal foglalkozom, akik elfogadják, hogy létezem. Nem is tudom mit hittem akkor, amikor barátnak nevez, vagy valami olyasminek, bár igazából csak pótlék voltam, mert nem volt épp senki más. Mondjuk annak mindig jó vagyok. Bár mérgesítenie kellene a dolognak, inkább nevetséges. Mondjuk voltaképpen furának is találtam, nem is kellett volna reagálnom az egészre. A fene a lelkembe. Ja, az már nincs is. Vagy ha van, akkor egy része ott maradt a zöld falak között, fent az ágy sarkában, a párna alatt. A másik része meg valahol a tengernyi ruha alatt a szekrényemben. Eltűnt.