Itt ülök az üvegasztalnál, délutáni kávém előttem. Jár ez a kibaszott agyam, kattog, de már olyan hangosan, hogy a zenét se hallom tőle. Megsüketítenek a gondolataim. Nem tudok mire gondolni most. Vagyis nem tudok semmi olyanra gondolni, ami ne fájna legalább egy hangyányit. Emlékek viharzanak át az agyamon. Kopognak. Kopog. Dobol. Dobol az agyam ajtaján, hogy eresszem be. De nem. Kizárom. Kizárom a félelmet, mert nem akarom. Csak hát reális dolgoktól félek. Mi lesz, ha nem lesz? Mi lesz, ha lesz, csak nem Ő? Mi lesz, ha semmi sem lesz? Mi lehet a legrosszabb eset? Mi lehet a legrosszabb, amit tehetünk egymással? Mi lehet a legjobb, ami történhet? 

A fenébe is.

Kimegyek, mert nem bírom. Kint meg majd elszállnak valahova a verebekkel a gondolatok. És nem szórok ki nekik magokat, nehogy visszahozzák. Vagy mondjuk megehetné a kutyám is, de félek, hogy beteg lenne tőle, és megmérgezné. 

Tényleg kimegyek, megnézem milyen szél fúj.