Félek, félek, mindenkitől félek.
Félek, félek, még magamtól is félek.
Lelkem árva,
Be van zárva.
Nem is tudom mit tegyek, mondjak, lássak, higgyek, halljak, akarjak, szeressek...
Minden mondat új sor.
Minden sor új mondat.
Lelkem árva,
Be van zárva.
Hajam vizes, mintha sosem száradna meg.
Eláztam, elmosódik mindenem.
Semmi vagyok, érted?
Semmi, semmi, semmi...
Ez vagyok, a semmi.
Magamtól lenni nem tudok, nem tudok...
Ma nem.
Csak nehezen.
Nem csak most vagyok semmi, amúgy is.
Szemem kiég, fénybe nézek, fáj.
Lelkem árva...
Ki lenne tárva, de minek.
De kinek?
Csak neked, másnak nem, de ha nem vagy, nem lehet.
Nem lehet.
Mennék veled, elhagynálak, szaladnék utánad, aztán elfutnék, aztán megkeresnélek, utána elröppennék.
Nem lenne jó semmire, de legalább velem lennél.
Szeretném, ha nem szeretnélek ennyire, de nem lehet.
Kíváncsi vagyok, vajon ha elfutnék, meddig keresnél.
Nyitom az űrt, a szelet űrt, ami tele van mindennel, ahol a semmi tele van mindennel.
Kell, nem kell?
Lelkem...
Lelkem, a lélek, ami bennem csücsül, lassan elszenderül, s elalszik, elszunnyad.
Majd felébreszted, ha itt vagy.
Szeretlek.
(Megkönnyebbül, feláll, itthagyja a szobát, s kimegy teázni. Már nem kezd minden mondatot új sorban. Már nem akar semmit ma. Már elfáradt. Már szinte máshol van. De még fél. Fél, hiszen nem egész. Fél, hiszen minden tét. Fél, hiszen mindent veszíthet. Bármikor.)