csak ülök a sötétben az ágy szélén és bámulom a semmit, nézem az életemet, nem veszek lélegzetet sem. csak felmarnám a karom, széttépném, hogy minden csupa vörös legyen, hogy fájjon. hadd fájjon csak, annyira jó lenne már, annyira vágyom rá, annyira kell, mint még soha semmi. átkozom a pillanatot, amikor elpakoltam mindent, és azt is, hogy már nem emlékszem rá. 

kiszakítanék magamból mindent, ami egy aprócska problémát is okoz, igaz, nem sok maradna belőlem. sőt. semmi sem maradna belőlem. 

de annyira akarom

nem lehetne csak egy kicsit? 

csak a régi idők kedvéért?

ezeket kérdezgetem magamtól, eléggé úgy tűnik, hogy megőrültem.

idegesít, minden idegesít, nem hisznek nekem, nem érdekel senkit, hogy mit mondok, soha senki semmit nem néz rajtam. nem jelentek semmit, semmivé válok lassan, egyszer majd megsemmisülök, és mindenki boldog lehet. 

nem értem az életem néha, ma sem. egyszerű a kérdés: ennek mi értelme?

egyszerűbb a válasz: semmi.

akkor meg miért nem lehetne vörös az életem? 

miért is ne?

miért is?

ne...

és még mindig kurva sötét van.