Leültem. A térdemre könyököltem. Támasztottam a fejem. Majd elkezdtem nézni a karom. A vékony, hófehér bőröm, az alatta futó kék ereket, néztem, hogy milyen. 
Milyen jó lenne, csak egyszer, csak egyszer belemártani még. 
Szépen, óvatosan végighúzni, nézni a vágást, ahogy megtelik és kicsordul. Érezni a bizsergést, ahogy kicsordul. Érezni, hogy egy cseppel kevesebb keserűség van bennem.
Elővettem. Végighúztam. Nem számoltam hányszor. 
Csorgott szépen, rácsorgott a legszebb gyűrűmre, amit Tőled kaptam. Beszínezte. Még így is gyönyörű.
Nézem, csak nézem, a kis patakokat. Lefutnak a térdemig, néhány lecsöppen a fehér fürdőszobaszőnyegre. Gyorsan beissza, holnap ki kell mosni. Kiesik a kezemből a mártogató, kész vagyok.

Persze ezt csak elképzeltem, felálltam és kijöttem és tartogatom a keserűségem.