Néha belegondolok, hogy milyen sok idő kellett ahhoz, hogy itt legyek és jól legyek
Hogy egy februári napon megszakadt a világom és szembesültem a tettimmel és rájöttem, hogy valamit örökre elrontottam 
Akkor még nem tudtam, hogy minden nap kísérteni fog és nem tudtam, hogy mennyire összetör majd
Akkor még azt magyaráztam magamnak, hogy igen, ennek bizonyára így kell lennie és ez volt megírva nekünk
Aztán nem lett jobb és kezdtem azt hinni, hogy nem lesz jó már soha, mert elszállt az összes érzésem és nem leszek képes soa többé érezni semmit
Nem tudtam sírni, nem tudtam nevetni igazán, nem voltam semmi, csak lebegtem
Lebegtem a kurva nagy semmiben az élet közepén és le voltam fagyva
Reménykedtem és vártam, hogy majd lesz itt még valami, de nem nagyon akart jönni
Úgy volt összefagyva és összefacsarodva a szívem, ahogy hagyta

Most itt ülök és néha rád nézek, de csak titokban, de azért tudom, hogy látod amikor odapillantok 
Kiolvadt végre a szívem teljesen és nem a nyári hőség miatt 
Most már teljesen dobog és nem akar megállni egy pillanatra sem
(Na jó, talán még néha kívánom, hogy bárcsak szűnnék meg létezni, de minden nem javulhat meg egyszerre, talán majd ez is eltűnik) 
Szóval csak ülök itt és jól vagyok és nem jut eszembe semmi azon kívül, hogy jó itt 
Meg jó mindenhol, amíg velem vagy, mert talán nélküled már nem tudnék sehogy se lenni