a mai naphoz pontosan öt éve (megnéztem, és tényleg az a vasárnap augusztus 31. volt)
szóval öt éve, hogy elköltöztem a haller utcába
most már megmondom, mert úgysem talál meg ott senki
ráadásul még oldalt is váltottam, úgyhogy jó messzire kell jönnie annak, aki rám akar találni - bár ezt kétlem, hogy bárki is akarná
így visszatekintve nem is tudom hogy leírni ezt az öt évet
kevés rá a szó meg a gondolat, de akartam egy emléket mára is, elvégre pontosan ötször 365 +1 napja történt mindez
annyira rengeteg minden történt és annyira nagyon sokszor volt igazán nehéz, de valahogy mégis túléltem és mindig jó helyre keveredtem az életben - vagy legalábbis akkor jónak tűnt, aztán néhány dologról bebizonyosodott, hogy nem életem ötlete volt (de ebből tanul az ember)
annyiszor volt olyan, hogy a szobámban sírtam, mert nem tudtam mi lesz tovább és merre menjek, de megoldódott az is
végül is tényleg soha nem volt úgy, hogy ne lett volna valahogy 
kicsit fájó pont ez az egész költözködéses dolog nekem, hiszen tulajdonképpen én itt lettem felnőtt és itt kezdtem el önállósodni és néha elég nagy szakadék volt két lépés között
nem is nagyon beszélek senkinek erről, mert mindig kicsit sírhatnékom van tőle
azért mégiscsak 18 évesen kellett magam mögött hagyni mindent, ami addig a biztonságot nyújtotta számomra és tudtam, hogy addig mindig jó helyen voltam 
talán ezért éreztem azt, hogy mindig menekülnöm kell az életben, mert nem találtam az otthont

emlékszem, mikor odaköltöztem és anyáék otthagytak: olyan egyedül éreztem magam az egész világon, hogy sehogy sem tudnám elmondani
még a ház mellett is elmentünk villamossal anyuval, mert nem tudtuk melyik megállóban kell leszállni, csak később láttuk, hogy ja hát ott a házunk, akkor mégis itt kellett volna
aztán megszoktam
elég sokáig nem szerettem, nem éreztem az otthonomnak
aztán lassacskán csak belaktuk és otthonossá tettük, na meg a sok emlék is azzá tette
meg hát akkor is jó volt, amikor nem akartam semmit csinálni, csak otthon gubbasztani az ágyban a puha köntösömben és nem venni tudomást a világról 
egy búvóhely volt tulajdonképpen, ahol kicsit kipihenhettem a világ fáradalmait, ahol bezárhattam magam és azt csináltam, amit akartam
meg ott volt a négy sárga fal és a saját kulcs biztonsága: végül is akkor mentem el onnan, amikor akartam, illetve akkor nem mentem, amikor nem akartam
kihevertem itt egy egész furcsa depressziót is, vagy valami olyasmit, amiről sosem tudom meg mi volt

most ennek vége, félek is, hogy visszazárom magamba a minden érzést és nem merek semmit mondani majd, de ezen dolgozom ám, hogy ne elfojtsam a dolgaim 
szóval most valami új van végre és Te is benne vagy, mert most már úgy néz ki mindig melletted kelek fel és melletted alszom el és ez így van jól
mert már több olyan nap nem kell, ahol nem vagy ott 
most már egy új otthon, meg vagy Te 
és Hozzád mehetek haza mindig és Te pedig hozzám jössz
és nekem ennyi elég is a boldogsághoz.