Néha elolvasom a régi bejegyzéseimet, elég sok van ahhoz, hogy ne emlékezzek az összesre. Mostanában pedig arra a következtetésre jutok, hogy vagy nagyon szépen megbékéltem magammal, vagy tényleg annyira sokat fejlődtem az utóbbi években, hogy szinte ismeretlennek hatnak a régi érzéseim. 

Pedig pontosan emlékszem milyen érzés azt kívánni, hogy nyeljen el a föld vagy üssön el a villamos vagy hogy csak úgy egyszerűen álljon meg a szívem és szűnjek meg létezni. Pontosan emlékszem, mégis idegennek tűnik, mintha sosem lett volna hozzá közöm. Pedig de. Nagyon is. 

Vagy talán csak annyira jó minden, végre annyira a kellemes biztonságban lebegek, hogy elfelejtek ilyeneken gondolkodni és elfelejtődik az érzés, mert nem foglalkozom ezekkel, mert jó minden körülöttem, mert hazataláltam és soha nem kívánnék mást. Tényleg nem kell nekem már más élet, hiába hittem eddig. Sokszor hittem, hogy ez nem az, amit nekem szántak és tévesen kerültem erre a világra. De nem. Most jöttem rá, hogy mégsem. És ha később kiderül, hogy most mégis tévedek, hát akkor egye fene, azért mégis csak jó élet volt ez. Csak néha kurvára nehéz és fájó. 

És tudom, hogy még lesz nehéz és fog fájni, de tudom azt is, hogy lesz mellettem mindig valaki, aki miatt mégis könnyebb lesz minden. 

Ja és azt hiszem nem sokára lesz saját borunk. A sörünket már megfőztük és igazán finom lett. Nagyon jó lenne, ha lenne egy menő kis borbirtokunk. De azért nem iszok előre rá... Kivéve a sörből.