néha belém mar az elmúlás

nem tudom mi váltja ki és honnan jön elő bennem, de én nagyon rettegek tőle

szinte felemészt és kifacsarja mindenem, ahogy belém hasít a tény, hogy egyszer véga lehet mindannak, ami most az életem része és ami olyan fontos nekem, egyszer csak nem lesz

én bármit elviselek, csak ezt a tudatot nem, ettől teljesen az őrületbe kergetem magam a gondolataimmal 

próbálom elnyomni a tudatom legmélyére és leláncolni, csak mégis, mégis amikor egyedül maradok a sötétben, akkor valahogy minden kiszabadul

nem hiába nem voltam ébren éjszaka már hónapok óta, nem tudom kezelni ezt 

úgy száguld végig bennem minden ilyenkor, hogy elviselhetetlenné teszi a létet 

talán tényleg bolond vgayok, de talán más is van így, talán igen, talán nem

hamarosan születésnapom, negyed évszázad, ez már valami, vagy talán semmi ez is, én most nem tudom tényleg

könyveket olvasok, növényeket ültetek, finomakat főzök, még mindig itthonról dolgozunk (idén már nem is megyünk dolgozni)szóval most már március óta 0-24 együtt vagyunk - ami nem kis dolog , én ennyit senkivel nem tudtam még lenni

a pánikrohamaimnak talán vége, ritkán jön és alig tart. a biztonság és állandóság tényleg jót tesz. ezért is rettegek mélyen magamban, mert abból nagy kiborulás lesz.

de amíg nem kell nélküled lennem, addig úgyis minden rendben lesz.