hogy lehet egyszerre elképesztően könnyű és irgalmatlanul nehéz az élet?

a kanapén ülök a kedvenc pulóveremben, nézem ahogyan szekrényt szerelsz, amiket tegnap este vettünk az ikeaban, mint az igazi felnőttek 

úgy segítenék, de tök béna vagyok hozzá, te meg rögtön tudod hogy kell

napközben kicsit elpakoltam a cuccaimat, néhány dobozt száműzhetek vidékre, amíg nem lesz hozzá házunk - még a cukrászkellékeim is berendszereztem

kicsit olvastam is ebédszünetben a kedvenc könyvem - A vége - bár most ne legyen semminek vége, egyedül csak a covidnak, mert már mindenki unja

átvizsgáltam a növényeim is, mindenki rendben van és elvegetálgat így télen, és véletlenül kiszámoltam, hogy nagyjából mennyit költöttem rájuk tavaly... idén nem fogok ennyit, megígérem magamnak 

a hétre barátokkal való találkozásokat terveztem

a munka teljesen nyugis volt

és estére még egy gin tonicot is kutyultam magamnak, ha már bevásároltam mindenféle finomságot hozzá még karácsony előtt

az az igazság, hogy most vagyok épp a fent részen, mert mániákusan tervezek mindent, szervezek és listákat írok és mivel tudom mindig, hogy ez után az jön, hogy fel sem akarok kelni egész nap és nem tudok megcsinálni semmit, még egy ebédet sem, ezért nagyon nem akarok leszállni most erről a bármiről is, amin vagyok 

ennek következtében már megterveztem a konyhafelújítást is - ha már szabad kezet kaptam az ügyben

mindeközben ma egész nap valami kis sötétség motoszkált bennem, hiába a verőfényes napsütés

talán az álmaim, azok amik már megint olyan furcsák és borzongatóak

éjjel minden álom után felébredtem, és megerősítettem magamnak, hogy "csak álmodtam" - még jó

olyan érzés van bennem, mintha valami mázsás teher nyomná a vállam és a mellkasom

nem tudom miért

talán csak furcsa felfogni, hogy tényleg felnőtt vagyok és ráadásul nem mindig tudok birkózni azzal, hogy kiszámíthatatlan az élet?

szóval most bejelentkezek egy pszichológushoz

bár lehet csak az ebédszünetes Bartis Attila adag volt, ami estére lehangolt és megülte a gyomrom, de azért ezt itt hagyom emlékeztetőül, mert végtére is akkor már magányosnak nem kell lennem soha, úgy néz ki

„…az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban”

reggel ezzel kelni és erre aludni el, összehangolni a ritmusunkat, talán ezért tudunk ennyire könnyedén együtt élni, mert bekalibrálódott a szívverésünk és már nem járna a másik nélkül sehogy sem

és mintha egy kis migrén is kezdene kibontakozni a bal oldalamon...