Ma olyan jó volt. Vagyis a szokásosnál is jobb. Jó volt Vele lenni. Megnyugvás fogott el, biztonságérzet meg miegyebek. Napokat el tudnék vele tölteni. De tényleg. Bár kétséges, hogy Ő is így van ezzel, ugyanis néha még én sem tudom elviselni magam, pedig én már igazán megszokhattam volna... Igazából tényleg idegesítő lehetek hosszútávon. Talán ezért sem bírt ki még mellettem senki hosszabb időtávot - bár ez sosem hiányzott. Mindig volt aktuális "emberem". Aztán vagy én, vagy az illető nem akart semmit, de hát én ezt megértem. Semmi gond nincs ezzel, nem én voltam a valaki, vagy nekem nem ő volt a valaki, aztán inkább csak szétváltak útjaink. Így belegondolva elég sok emberrel összehozott az élet, mire eljutottam idáig. Annyi minden történt velem mostanáig, hogy szinte már mesélni sem tudnám. Összefüggések sorozata, ismeretségek megszűnése, egyre többen utálnak... Mármint én nem teszek semmit, meg az utálkozók lányok általában. A fiúkkal nem tudom mi a helyzet... Nem igazán hallottam még, hogy valami hímnemű nem kedvelt volna, akit ismerek. (Hú, most arcolok itt ezzel :DD) De tulajdonképpen tényleg nem értem, hogy miért nem kedvelnek... Rosszat nem teszek, általában nem teszek keresztbe másoknak. Biztosan nem tetszem nekik. Örök rejtély marad nekem ez.
Itt ülök a kis szemüvegemben, amiben mindenki okosnak néz, iszom a zöldes színű bögrémből az angol teámat és csak vagyok. Csak hallgatom Lovasit, és megbotránkoztat, hogy egy zseni. Nem, igazából gondolkozom. Gondolkozom azon, hogy nap mint nap mennyi kellemetlen helyzetbe kerülök és milyen jól kezelem azokat. Csak érzelemmentes arccal tűröm, csak nézek magam elé, időnként mosolygok, néha már kínomban, pedig belül igenis meghalok. Meghalok, kettétörök, sokfelé szakadok, szétszakadok, apró darabokra hullok és még sorolhatnám. Reggelente egy kicsit néha, még mindig fura. Nem is az a fura, hogy vannak, hanem, hogy én nem tartom a kapcsolatot a múltammal.
Talán azért, mert tökéletesen szabadnak érzem magam tőle. Világéletemben szabad voltam, mindenre szabad kezet kaptam. Szüleimtől, ismerősöktől, rokonoktól, barátoktól, mindenkitől. Csak tanácsot adtak, azt tettem, amit én jónak láttam. A mai napig így van. Talán így jöttem rá, hogy a múltamat mindenképpen el kell engednem, hiszen ha még most is befolyásolna, akkor nekem már régen rossz lenne. Nem az az ember vagyok, akit ilyen dolgok befolyásolnak. (Kedves, ha olvasod, ez már nem rólatok szól, hanem rólam, semmiféle célzás!)
Aztán napközben is sokszor meghalok. Attól függ kivel találkozok... Van olyan, aki sosem volt jóban a Fruzsikkal, mindig megbntotta őket. Ő most megölel, akármikor találkozunk. Puszit ad és beszél hozzám, meséli az életét. Persze amikor én szerettem volna ezt, akkor nem adta meg, de hát mit is várok az emberektől. Van olyan is, aki csak titokban imád, persze tudok a titkáról. Van olyan is, aki már régen elmondta, hogy mit vár tőlem. Istentelenül rohadék vagyok, mert sosem tudtam megadni neki. Pedig egy időben mindennél fontosabb volna nekem. De múlnak az évek... Sőt, van olyan is, akivel csak tudat alatt kedveljük egymást. Ráadásul van még olyan is, aki csúnyának tart, mert neki a bajszos lányok tetszenek, de basszus, ízlések és pofonok. Ki lennék én, hogy beleszóljak, nemde?
Olyan sok ember van körülöttem, akikhez voltaképpen tényleg viszonyulok valahogy, de most ők igazából nem számítanak. Miért? Mert van más, van más, aki kitölti mindennapjaimat, akinek örülhetek, aki most azt adja nekem, amire szükségem van. Na ez a különbség Ő és az említett férfiak között. A felsoroltak nem tudták azt adni nekem, ami kellett akkor, vagy fordítva, így nem volt soha semmi komoly érzelem. Csak elmúló, elhalványuló dolgok, semmi erős. Vicces.
Fáj a jobb lábam, én lefekszem inkább aludni, majd egyszer befejezem. (Úgysem, hiszen sosem szoktam semmit bef...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése