vannak azok a napok, amikor minden jó és nyugodt és törhetetlen vagyok

meg vannak azok, amikor fekszem a fürdőszoba padlón, zuhany alatt, takaró alatt, a kanapén gubbasztva, az utcán állva lemerevedve, a semmibe bámulva, kiüresedett szemekkel és aggyal, az ablakon kibámulva de mégsem felfogva a látványt, mert nem akarom elhinni

egyszerűen az agyam csak nem tudja feldolgozni, hogy valaki már nincs, megszűnt létezni és nem elérhető soha többé

nincs kiskapu, nincs megkerülés, elérhetetlen az életem további részében

soha többé nem lehet vele kapcsolatot teremteni, nem láthatom messziről, közelről, nem létezik többé, csak egy márvány tábla őrzi a neveket és dátumokat

ez számomra elfogadhatlan és érthetetlen és megakasztja a gondolodásom és lefagy az agyam, mert tényleg nem értem 

tudtam, mindig is tudtam, hogy az elmúlás az egy olyan dolog számomra, hogy nem értem és valami magasabb szinten áll fölöttem 

de ez most tényleg kicsinál 

ennyire még nem fájt semmi, pedig pár dologról gondoltam már ezt

örökre szívemben lesztek és nem lesz nap, hogy ne gondolnék Rátok

rettenetesen fáj az egész és nem tudom mikor lelek megnyugvást, talán soha

a szívem szakad meg az egésztől, darabokban van és egy része sosem lesz meg, mert a Tiétek volt

mert ez olyan tragikus és hirtelen volt, hogy nem lehetett rá még egy kicsit sem felkészülni (nem mintha akart volna bárki is)

nincsenek szavaim már 

ölel és csókol Titeket, az angyalbögyörőtök