Iszonyú kegyetlen az egész, sokáig nem realizálódik az emberben, hogy mi is történt valójában. Rengeteg szomorú részlet van az egész történetben és már nem lesz megoldás, erre nincs megoldás, mert nem jön rá vidámság. A történetnek, a történetüknek itt a vége és ennyi volt. Külön szívfacsaró, hogy úgy ért véget, hogy nem is tudták egymásról. Az egyetlen könnyedség, hogy nem fájt nekik talán. 

De már együtt vannak, hisz ígérték: jóban, rosszban. Ők már jóban, mi meg itt maradtunk nélkülük a rosszban. Bízom benne, hogy idővel azért könnyebb lesz és nem kell fuldokolnom, mikor kinézek a fürdőszoba ablakon és meglátom a házuk tetejét. 

Meg hogy nem kap el a szédülés, amikor tudatosul, hogy ugyanazon a napon láttam őket utoljára, március 20.-án. Épp levest vittem, mikor mondták, hogy nincsenek jól. Két óra múlva jött a mentő. Én adtam lábára a papucsot, akkor nézhettem rá utoljára. Azt mondták pozitív, vinni kell. 

Hétfőn ugyanez, ugyanott, vinni kell őt is, csak akkor már én nem mertem átmenni. 

Két hónapja nem alszom rendesen, csak amikor már nagyon kimerülök.

Csak ömlenek a könnyeim és nem állnak meg. 

Tudtam, de annyira tudtam, hogy valami történni fog. Hiszen minden olyan jó volt, minden annyira a helyén volt. Erre...

Szétszaggatja a szívem az élet, a lehető legjobban, mert mi az, ha nem szívszaggató látni minden nap zokogni Apámat. Amikor látom, hogy úgy köti a nyakkendőjét, hogy a lehető legtökéletesebb legyen, mert mindennek szépnek kell lennie aznap. 

Napsütés van, ott lesznek a domb tetején, gyönyörű a kilátás a Mátrára. Utcabeli a szomszédjuk is. 

Nem felejtem el soha a két urnát, ahogy ott állnak a napsütésben, egy fehér-egy fekete. Mintha egy menyasszony és vőlegény lenne, csak nem azok. Nem felejtem el soha a mozdulatokat, amikkel leeresztették, ahogyan a márványtábla hangját sem, ahogy a helyére csúsztatják. 

Apám nem zokog, csak törölgeti a szemét, zokogni csak otthon lehet. Én majd összeesek, üvöltenék hogy szedjék ki, hiba történt, nem lehet így, igazságtalanság. 

Sokan eljöttek, szerették őket. A szertartás szívfacsaró. 

A család nagy része bejött még, hiszen vártuk őket. Nekem kell nyitni az ajtót. Berohanok a szobába, nincsenek tényleg. Pedig hajnalban álmomban még nagyon is ott voltak. 

Az utolsó összejövetel a házban. Csak a lényeg hiányzik belőle. Szépen lassan hazamegy mindenki, már csak mi maradunk. Apám az öccsével a korlátnál támaszkodik, zokogva beszélgetnek. Utolsó emlékekről, meg mindenről. 

Hogy hogy lesz most? Nem tudjuk, de birkózunk. Szentül hiszem, hogy az Úristen nem tesz ránk akkora terhet, amit ne bírnánk el. Csak meg kell tanulni felállni vele és cipelni.