szóval az van, hogy megy az élet, jobbra is, balra is, de amúgy eléggé előre

sokat dolgozok, tervezzük a tavaly elmaradt nászutat, keressük az új otthonunk, nagy dolgok várnak még ránk

a legújabb kattanásom a parfümök, meg vagyok őrülve 

hamarosan heti 2 nap irodába járást akarnak, vége a jó világnak itthon, bár így legalább találkozom emberekkel, de rosszabb napjaimon iszonyúan elfáradok szociális szinten. remélhetőleg tudunk majd valami rendszerességet kialakítani benne és akkor nem lesz teljes zavarodottság és nem-akarom érzés bennem 

terápiás jelleggel végre rávettük magunk, hogy átmenjünk és elkezdjük kipakolni a házat és kidobni azt a rengeteg holmit, ami ott volt. nem tudom mi lesz még a hasznos dolgok sorsa, valószínűleg egy szeretetszolgálatnak odaadjuk, ami még jó állapotú és valaki használhatja majd. kicsit szomorúsággal tölt el, hogy ezentúl ha bemegyek abba a házba, már semmi sem lesz a helyén, de lassan 2 év után talán illik az ilyeneket lerendezni. nem állhat ott örökké egy emlékképként a ház. valószínűleg ezért nem tudok kimenni a temetőbe, mert ha hiányoznak, akkor inkább csak átmegyek oda, mert az valóságosabb, közelibb és biztonságosabb, mint egy márványsír egy domb tetején. csak az a helyzet, hogy nagyon fáj és rettenetes az űr, amit nem lehet betömni, mert ennek az űrnek nincs kitöltője. ez nem olyan, mint egy fiatalkori szerelem, hogy lesz más is még, akit szeretek, belőlük nem lesz több, nem lesz új nagyanyám és nagyapám.