próbálok normális lenni, de az az érzésem, hogy ami valójában nem normális, az nálam a normális

szóval voltaképpen mégis normális, a maga módján.

"mennyire oké ez, hogy betegségnek hívjuk?"

tulajdonképpen teljesen, hiszen az. nem tekintem magam betegnek, se páciensnek, se semmi ilyennek, számomra az a furcsa, ha valaki nem él meg ilyet és nem is érti mi van bennem, bár tényleg nehéz megérteni, nincs mindenre szó

most lent vagyok, kifogyhatatlan az alvásigényem, nem tudok koncentrálni, nincs semmihez kedvem, nem érdekel semmi és nem tudok elkezdeni semmit

kifáradtam, elfáradtam, a mánia felemésztette az összes tartalékom és most ezzel kell megbirkóznom

elképesztően nehéz minden, szürke, lehangoló, rossz napjaim vannak - és mások nem értik mi bajom

nem jó semmi, pedig minden jó, változatlan az életem. kívülről... 

mégis hiányzik valami - természetesen tudom, hogy mi. maga a mánia, hogy azt érezzem én mindent tudok, nekem minden megy, semmi sem akadály, az óriási mennyiségű és szinte kifogyhatatlan energia, a mindent megoldani akarás és tudás, az agyam mint a szivacs - mindent felszív és mindent megjegyzek, megdöbbentő sebességgel vagyok képes dolgozni, cselekedni és gondolkodni, egy nap alatt annyi mindent csinálok, mint egy csöndesebb időszakban egy hét alatt

nekem kell ez, én ezt élvezem, mert olyan mint egy drog, amiről tudja az ember, hogy újra és újra megkapja majd, csak nem tudja mikor jön - éppen ezért kiszámíthatatlan és idegőrlő az egész. mert várom, hogy jöjjön és szeretném hogy jöjjön, mert akarom és kívánom, mert borzasztóan élvezetes és rá lehet függeni nagyon könnyen

közben rávilágítottak, hogy ez egy ezzel járó illúzió, egy furcsa becsapás, hiszen más emberek ezért küzdenek, hogy így éljenek, nekem meg "csak úgy jár" - persze, jár ezzel az állapottal, de milyen áron? 

az az ára, hogy utána napokig-hetekig olyan vagyok, mint egy szellem, hogy nem tudok sírás nélkül beszélni, hogy minden beszélgetésben el kell mondanom, hogy nincs semmi baj, hogy esténként nem az energiától nem tudok elaludni, hanem a rettenetes gondolatoktól, hogy az az egyetlen megoldás számomra, ha bezárkózok a fürdőszobába, hogy kicsit sírjak magamban, hogy random rám tör a pánik és a rosszullét, hogy néha eltűnni szeretnék csak, hogy ilyenkor nem értem a létezés célját

ilyenkor nagyon megterhelő és tényleg betegségnek tűnik

szerencsére tudom, hogy egy ilyen epizódnak egyszer mindig vége lesz, de nehéz életnek ígérkezik ez így