most már múlik ugyan, de időnként nagyon egyedül érzem magam a világban

nem azért, mert nincs mellettem senki, meg mert ne kapnám meg amire szükségem van, ó dehogyis... csak itt van bennem ez a furcsa üresség, amit nem fogok tudni megtölteni, mert ez egy ilyen állapot. időszak. szituáció. helyzet. akárhogy is hívom, ez van

ilyenkor csak ködös, szürke minden, semmi sem izgat, nem tud segíteni senki. olyan jó lenne, ha lehetne ezen segíteni, sajnos nem lehet. annyi mindent próbáltam már, de úgy tűnik az a legjobb opció, ha némán viselem ezt. tudom, hogy bármit megtennének azért, hogy jól érezzem magam, de nem tudom jól érezni magam, hiszen ez a valami fertőzi az agyam, a tudatom és az elmém. kicsit csúnya ilyenkor a világ és én nem tehetek vele semmit. 

lefagyott állapotként élem meg, olyan mintha sorban állnék folyamatosan és várakoznék egy jobb érzésre. bár valójában ez is történik. és nem tud megmenteni senki. nem tudok előrébbkerülni, ki kell várnom a sort. 

nagyon nehéz elmagyarázni mindazt, ami a fejemben zajlik ilyenkor, valószínűleg nem is értené senki, hogy hogyan tudom ennyire nyomorultul érezni magam, miközben az életem változatlan - külső szemmel ítélve. elég nehéz elmondani, hogy nem érzem magam elégnek. elég jónak, szépnek, okosnak, szerethetőnek, nem vagyok elég bármilyen. ilyenkor senkinek sem érzem magam, valahogy elveszítem magam és olyan, mintha nem is teljesen én lennék, de mégis én vagyok. 

nehéz azt is beismerni magamnak, hogy ilyenkor kevesebbre vagyok képes, holott tudom milyen az, amikor minden megy. és ha csinálok is valamit, akkor is azon gondolkodom, hogy ennek mi értelme? egyáltalán magának a létezésnek? hogy miért kell itt lennem és miért vagyok? 

nem az, nem akarok "nem-lenni", egyszerűen csak nem értem, mert értelmetlennek tűnik minden. és értelmetlennek tűnik az is, hogy megértessem magam, mert ezt nem is lehet elmondani, ahogy érzek. órákon keresztül próbáltam már elmagyarázni, másfél éve küzdök vele, de erre nincsenek valahogy szavak, nem lehet megfogalmazni, hasonlatok léteznek, de az sem az igazi. csak egy mélyről fakadó értelmetlen üresség, sóvárgás az iránt, hogy érezzek valamit és ne egy szürke, élettelen test legyek.

szóval most várok.