"Mert hogyha létezik pokol, akkor én oda jutok,

És ez a pokol bennem van,
Ettől soha, soha, soha, soha nem szabadulok,
Én felejtenék mindent, de csak emlékezni tudok."

mentem haza múlt héten edzésről, egészen elmentem lipótvárosba egy pole fitness stúdióért, pedig nem is szeretek átjárni a másik oldalra, csak inni, de már azt sem - ilyen hülye kis budai lettem én is vagy mi

szóval jöttem haza és óriási köd volt és alig lehetett bármit is látni és csak az járkált a kis fejemben, hogy el is tűnnék meg nem is, mert amúgy jó itt de mégsem

és hogy ha épp beleesnék a dunába, azt se látná senki, mert eszeveszett köd van és én sem látok semmit

bámultam bele a baszom nagy sötétbe és egyébként ijesztő volt az a semmi, és közben eszembe jutott az is, hogy én soha nem akarok ilyen semmi lenni, és nem akarom többet, hogy ilyen semmi legyen a szemeim helyén, mint pár éve amikor teljesen elveszett voltam

valahogy többet akarok, de közben meg pont elég amim van 

még jobb akarok lenni, de már most is jó vagyok

őszintén nem értem ezt a kettősséget a fejemben, hogy miért van az, hogy egyik nap olyan könnyű minden, másik nap meg végtelen nehéz és ez váltakozik, mintha valami nevetségesen egyszerű libikókán ülnék az élet játszóterén és nem én irányítanám, hanem valami más erők

vagyis de, tudom és értem miért van, de közben meg mégsem

jó ez az egész bejegyzés ilyen, hogy nem tudom. minek is kezdtem bele