tudod, van az a kis tánc, amit az ujjaid lejtenek a billentyűzet fölött, amikor nem tudod, hogy mit írj... na, az előbb pont egy ilyen történt velem. írnék én, de nem tudom, hogy hol kezdjem az egészet.
nos.
igazából sosem tudtam, hogy hogyan fogadjam, ha szeret valaki. sosem tudtam eldönteni, hogy én is szeressem viszont, vagy csak maradjak meg magamnak, hogy nem kell foglalkozni másokkal. olyan nehéz ez. el kell dönteni, hogy kivel milyen kapcsolatban legyél, aztán ha rosszul döntesz (mert nem azt kapod, amit vártál), akkor az nagyon sok kellemetlenséget tud okozni. a mai napig nem tudok helyesen dönteni. mindig úgy próbálgatom a dolgot, hogy nekem is és másoknak is jó legyen, a kompromisszumok híve vagyok, de általában ebből csak az van, hogy másoknak jó. legalább nekik. szerencsétlen vagyok na, ez az igazság.
de miért nem tudok dönteni? nem hiszem, hogy olyan nehéz lenne. nem zavaros semmi, átlátom a dolgokat, mégsem megy. schade.
csak ültünk kint a síneken, néztük, ahogyan az éjszaka sötét burokba fogja a világot. nem szóltunk egy ideig, csak néztük. amint az utolsó kis fénysugarat is elnyelte a sötét, valahogy megváltozott minden. elkezdtünk beszélni, mindenről. éjszaka valahogy megváltozik az ember. mintha nem lenne titkolnivalója. mintha azt hinné, hogy ha a sötétben mondja, akkor az ott is marad, és nem tudja meg senki. mintha a sötétben nem félnénk a szavak súlyától. érdekes, fölöttébb érdekes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése