"Talán egy napon majd mutatok magának valamit, és azt kérdezem: ugye nagyon figyel? Talán varázsigét mormolok... Aztán eltűnök."

Előtte még elmondom a titkaimat, kifecsegem őket, kikacsintom mindet. Akkor mindent tudni fogsz rólam, de semmit sem érsz vele, mert eltűnök. Talán nem is akarsz majd látni. Talán hiányzok majd. Talán te magad fogsz felkersni. Esetleg én megyek vissza Hozzád. Az is lehet, hogy soha többet nem találkozunk. Majd hajszínt változtatok, máshogy sminkelek és lila lesz a kabátom, a táskám meg fekete, aztán ha összefutunk, talán fel sem ismersz. De ez még odébb van, nem akarlak megijeszteni ilyenekkel, de hát ugye semmi sem tart örökké. Tart, ameddig tart, aztán lehet, hogy húsz év múlva találkozunk, egymás szemébe nézünk, és mindent tudni fogunk. Rajtam bordó ruha lesz, rajtad meg öltöny, bordó nyakkendővel - mert hát véletlenül pont úgy öltöztünk. Megiszunk együtt egy pohár pezsgőt, majd egy öleléssel elválunk. Annál az ölelésnél nem is setjük, hogy még csak most találkoztunk. Kitudja, addigra már hatdiplomás közgazdász leszek egy bordó ruhában pezsgőzve azzal az emberrel, aki eddig a legtöbbet jelentette nekem. 

Micsoda hülye történeteken gyártok Mozart zenéjére. Hihetetlen vagyok. 

Ugye nagyon figyelsz?