Itt göngyölgetem a lelkem egymagam. Ülök az ágy szélén és bámulom a függönyt. Leszakad? Nem. Nem szakad le az csak úgy onnan. 

Levet ereszt a göngyölt lélek. Lefolyik a lábamon, a parkettára. Elpárolog onnan, és nem történt semmi. Semmi az égvilágon. Úgysem tudja senki, hiszen nem látták. Én meg nem mondom. Így a legjobb. Néha a kispárna is kap belőle éjszakánként. Ha éppenséggel egy rossz álmot akarok kimosni magamból, kifolyik ott a két zöld pislogó sarkából. Reggelre az is eltűnik, és csak mi tudjuk ezeket - a párna és én. Kicsi titkokat megőriz ő nekem, meg én is magamnak mondjuk. Elrejti a félelmeim, a könyeim, a sikoltásom, a kétségbeesésem, a tehetetlenségem, a mindenem. Jó dolog ez, kicsit könnyebb a lelkem így, a felét itthonhagyom. 

Göngyölöm a lelkem, meg összegyűröm és kisimítom, átmegyek rajta vasalóval, néhány helyen megállok, hadd legyen szép sima. Aztán újra összegyűröm. Ez olyan, mint a boldogságom. Ha éppen boldog vagyok, már félek, hogy mikor csattanok megint azon a jó hideg padlón. Azon a padlón, ahol annyiszor voltam már, és annyi időt eltöltöttem. Volt, hogy hetekig csak feküdtem, várva, hogy majd felsegít valaki, de nem. magamnak kellett felállni. Volt olyan is, hogy inkább csak ücsörögtem. hiszen mélyebbre úgysem kerülhetek. Mostanság csak elesek meg bukdácsolok, mert valahogy sosem tudok megmaradni. Valami mindig elbuktat, és elég, és kiakadok, és csak jönnek a könnyek, és elöntenek mindent. És már nem akarok többet elesni.