Néha egy kicsit kicsordul... Megtelítődök, és egy váratlan pillanatban kipottyan az első, utat tör magának a púderezett arcomon, fényes csíkot húzva maga után. Aztán követi a többi. Jönnek, csorognak, folynak patakokban. Kiszökik az összes, vagy csak nagy részük. Leveszem a szemüvegem, csak ledobom az ágyra magam mellé. Elveszik a pipacsok közt, majd megtalálom valamikor. Koppan a sokadik már a parkettán. Hullanak, mintha meg akarnának halni. Alattam tócsa lesz hamarosan. Már lassan fekete cseppek hullanak, kenődik a szemhéjtus is. Egyre jobban jönnek, azt se tudom mit csináljak velük. Csak gondolkozom, és jönnek, és jönnek, és jönnek... Meg sem állnak. Túl sok volt most bennem. Túl sokáig őriztem ezeket magamban, most meg egyszerre jön az egész. Szaggatottan kapkodom a levegőt, nem érzem magam jól. Szédülök is már, a fejem is fáj. Lehullik az utolsó is. Előveszek egy zsebkendőt a párna alól, eltörlöm az arcomon gyengeségem nyomait. A padlón elkenem a zoknimmal, mintha semmi sem történt volna itt. Minden olyan, mint ezelőtt, csak éppen egy mázsa súly lehullott rólam. Jöhet a következő. Újratöltöttem.